Rettenetes. De Asha varázslata nem hatott Pippára. A sötét szellemek látták. Körüludvarolták, ránk pedig vadásztak. – Nem tudom, ki ez, de nem Pippa. Legalábbis nem a mi Pippánk. Felicity kiszakítja magát a kezemből. – Nem fogom másodszor is elveszíteni! Láthatod te is, hogy nem változott meg. Még mindig a mi Pippánk, szép, mint azelőtt. – De megette a bogyókat. Meghalt. Láttad, amikor eltemették. Felicity nem akar meghallgatni. – A varázslat. Majd megváltoztat mindent. – Nem ez a varázslat célja – magyarázom gyöngéden. – Pip már a birodalmakhoz tartozik, és tovább kell mennie, mielőtt megrontják. Felicity nézi, ahogy Ann és Pippa hancúroznak a friss fűben. Úgy forognak, mint a balerinák. – Nem lehetsz biztos benne… – Fee… – Nem tudhatod biztosan! – kiáltja, és futni kezd. – Táncolj velem, Fee! – hívja Pippa, és ragyog a mosolya. Megfogja Felicity kezét. Valami történik közöttük, amire nem találok szavakat. Gyöngédség. Együvé tartozás. Mintha megint összegyűltünk volna a Spence nagy báltermében: Felicity átöleli Pippa derekát, és keringőzni kezd vele.
Ott harcoltam Kirké bérgyilkosa, Télvidék egyik sötét szelleme ellen. Ott törtem össze az Orákulum Rúnáit, amivel kiszabadítottam anyámat, de egyben kieresztettem a varázslatot is. Igen, a varázs elszabadult. Ezért jöttünk. Mégis minden ugyanolyannak látszik. Bajnak nyoma sincs. – Kövessetek! – parancsolom. Átmegyünk a ragyogó boltív alatt, és az ismerős körbe lépünk. Ott, ahol a kristályrúnák magasodtak, most elszenesedett a föld, és mérges gombák tenyésznek. 48 – Istenem! – kiált fel Ann. – Ezt tényleg te tetted, Gemma? – Igen. – De hogyan? – kérdezi Felicity. – Hogy voltál képes összetörni valamit, ami évszázadokon keresztül állt? – Nem tudom – válaszolom. – Brrr. – Ann rálép az egyik gombára, ami feketén, nedvesen nyílik szét. – Vigyázz, hova lépsz! – figyelmezteti Felicity. – Hol keressük azt a templomot? – kérdezi Ann. Felsóhajtok. Kartik azt mondta, nincs útmutatás. Csak annyit tudok, hogy itt van valahol a birodalmakban. – Nem tudjuk, milyen nagy ez a hely – mondja Ann. – Azt se, hogy hány birodalom van.
Mindenki megfordulna utánunk! – sóhajt Ann. – Mama Párizsból hozatja a ruhámat – jegyzi meg Felicity, mintha az időjárásról beszélne. Ann az üvegre szorítja tenyerét. – Ó, ha… – kezdi, de folytatni sem tudja a mondatot, mert ilyen elérhetetlent még kívánni sem lehet. 123 Egy eladónő lép a kirakathoz. A felirat – Castle és Fiai, Szabóság – íve takarosan kettévágja. Leemeli a káprázatos anyagot. A díszétől megfosztott próbababa meginog, aztán ismét kiegyenesedik. Nem több hússzínű buroknál. Továbbsétálunk, és egy kis mellékutcához érünk, ahol földbe gyökerezik a lábam. A ponyvatető alatt egy kis bolt húzódik meg: a Golden Dawn. – Mi az? – kérdezi Felicity. – Erről a boltról Miss McCleethy egy hirdetést őrzött a táskájában. Biztosan fontos, mert különben alig volt valami holmija – teszem hozzá. – Könyvesbolt? – ráncolja az orrát Ann. – Nézzük meg! – javasolja Felicity. Bebújunk a barlanghoz hasonló, sötét helyiségbe. A gyér fényben por kavarog. Nem igazán lehet tiszta, rendes boltnak nevezni, azon tűnődöm hát, vajon Miss McCleethy miért kedveli.
Jó éjt! – Jó éjt! – köszön el ő is. Emily nem nagyon igyekszik távozni. Amikor sietve elvonulok a lovak előtt, hallom, ahogy Kartik egy megjegyzésén szelíden, kislányosan nevet. Ginger rám horkant. – Nem illik bámulni – vetem oda, mielőtt felszaladok a szobámba, hogy kiduzzogjam magam. Simon doboza ott van az ágyam melletti asztalon. Felemelem a dupla feneket rejtő lapot, és nézem a gonosz barna üveget. – Nem lesz rád szükség többé – közlöm vele. Könnyedén becsúsztatom a dobozt a szekrényem sarkába, ahol eltűnik az alsószoknyáim és hosszú szoknyáim alatt. Az ablakból rálátok az istállósorra és a kocsiszínünkre. Látom, amikor Emily visszajön az istállóból, lámpással a kezében. A fény megvilágítja az arcát, amikor visszafordul, hogy még egyszer rámosolyogjon Kartikra, aki utána integet. Kartik felnéz az ablakomra, s én gyorsan hátralépek, és eloltom a lámpát. Szobámat elnyelik az árnyékok. Miért is idegesít, hogy Kartiknak tetszik Emily? Mit jelentünk mi egymásnak a kötelességen kívül? Talán épp ez nyugtalanít.
– De igen – válaszolom, és az utcára nyíló ablakhoz sétálok. – Én is ott leszek. – Utolér. Megint egymás mellett állunk. – Milyen nagyszerű! – Fenntartana nekem egy táncot? – kérdezi félve. – Igen, talán fenntartok – mosolyodom el. – Úgy látom, ma este nem viseli a nyakláncát. Csupasz nyakamhoz kapom a kezemet. 112 – Észrevette az ékszeremet? Az anyja másra figyel, Simon így közelebb hajol, és a fülembe súgja. – A nyakát csodáltam meg, az ékszer csak ugyanott volt. – Édesanyámtól kaptam – válaszolom, és elpirulok a merész bók hallatán. – Indiában egy falusi asszony adta. Védelmező amulett. Sajnos, őt nem védte meg. – Talán nem is védelemre szolgált – veti fel Simon. Erre még nem is gondoltam. – Fogalmam sincs, mi másra szolgálhatna. – Mi a kedvenc színe? – kérdezi. – Bíborvörös. Miért kérdezi? – Csak úgy – mosolyog. – Talán elhívom a bátyját a klubomba. Rendes fickónak tűnik. Még hogy Tom? – Biztos örül majd neki. Tom a tűzön is átugrana, ha elmehetne Simon klubjába, ami a legjobb Londonban.
Mire a folyóhoz és az ezüst boltívhez érünk, láthatóvá válunk megint. Pippa egész testében reszket. – Az a lény… iszonyatos! – Biztos jól vagy? – kérdezem. Bólint. – Gemma – kezdi, és az ajkába harap. – Mi történik, ha megtaláljuk a Templomot? – Tudod jól. Meg kell kötnöm a varázslatot. – És velem mi lesz? – suttogja papírvékony hangon. Igyekszem kerülni ezt a kérdést. De kezdek rádöbbenni, kezdem tisztábban látni – ahogy Asha mondta –, hogy nem tarthat ez így örökké. Ha Pippa nem megy tovább, maga is könnyen sötét szellemmé válhat. Nem vagyok képes kimondani, inkább harmatot markolok fel a fűről. A cseppek összegyűlnek az ujjaim hegyén, és ezüstös pókhálót alkotnak, ami összeköti őket. – Gemma! – könyörög Pippa. – Ne félj, nem kell elmenned! – viharzik el mellettem Felicity. –Megtaláljuk a módját, hogy a varázslattal változtassunk a dolgokon. A Rend segít majd. – Nem tudhatjuk – figyelmeztetem szelíden. 166 – De megtörténhet, nem? – Pippa szemében ismét remény csillog. – Gondolj csak bele!
Olyan csodálatos ez a hang, hogy akaratom ellenére is elsírom magam. – Köszönöm! – mondom csak úgy, senkire sem gondolva. – Köszönöm, hogy segítettél meggyógyítani! Amikor belépek a konyhába, apa egy kis asztalnál ül, sült kacsát eszik, hozzá kenyérre kent szószt, s közben kalandjaival köti le a szakácsnő és a konyhalány figyelmét. – Ott álltam szemtől szemben a legnagyobb kobrával, amit csak el tudnak képzelni, úgy ágaskodott előttem, mint egy facsemete, karvastagságú volt a teste… – Jesszusom! – A szakácsnő csüng minden szaván. – És mit tett erre, uram? – "Biztos nem akarsz megenni, drágaságom", mondtam neki. "Porcogó vagyok, semmi több. Edd meg inkább az üzlettársamat, Mr. Robbinst! " 103 – Ilyet nem mondhatott, uram! – Dehogynem. – Apa élvezi a közönséget. Felugrik, és eljátssza a jelenetet. – A kobra rögtön Robbinsra támadt. Csak egy másodpercem maradt, hogy cselekedjek. Kivontam a macsetémet, de csendesen ám, ahogy egy egér surran, és széthasítottam a kobrát, mielőtt megharaphatta és megölhette volna az öreg Robbinst.
Egy távolabbi sarokban álló asztalhoz ültetnek minket. Felicity arca megnyúlik. – Megérkezett az anyám! Lady Worthington magára vonja a figyelmet, ahogy végigvonul a termen. Minden tekintet rászegeződik, hiszen szép asszony: finom, mint egy porceláncsésze, és látszólag olyan kényes is. Törékenységet sugároz, mint akiről világéletében gondoskodtak. Mosolya szívélyes, de nem túl hívogató. Ezer évig gyakorolhatnám, akkor sem tudnám eltanulni tőle. Barna selyemruhája pazar, és a legújabb divat szerinti a szabása. Több sor gyöngy díszíti karcsú nyakát, az arcát ékes pávatollakkal szegélyezett hatalmas kalap keretezi. – Bonjour, drágám! – csókolja arcon Felicityt, ahogy a párizsiak is üdvözlik egymást. – Muszáj ilyen feltűnően viselkedned, anya?! – szólja meg Felicity. – Ahogy akarod, drágám. Jó napot, Miss Bradshaw! – üdvözli Annt, azután rám néz, és a mosolya kicsit lehervad. – Úgy vélem, még nem ismerjük egymást. – Engedd meg, anya, hogy bemutassam Miss Gemma Doyle-t! – Részemről a megtiszteltetés, Lady Worthington – mondom.