A hasonló művészi korízlés egyik legfontosabb megnyilvánulása, realizálása, oka és következménye a nyelvteremtő tevékenység, a művészi nyelvnek egy más szintre való vitele és ott új funkciók szerinti újrarendsze rezése. A manierizmus, a barokk, mint általában minden nagy művészi irányzat persze több, mint csak formai vagy költői nyelvi modell. Világ nézet, tartalmi és funkció-rendszer, gondolkodás-, érzés-, sőt cselekvés forma is. Így történhetik meg, hogy a barokk Pázmány vagy Zrínyi nyelvi leg sokszor inkább a korábbi magyar irodalmi-költői nyelv összehasonlít hatatlan óriásai, egy több évszázados nyelvi fejlődés szintézisei, sok tekin tetben viszont szinte típusai a barokk embernek és művésznek. Hajnal Mátyás persze nem teremtője, mégcsak nem is jelentős képviselője az említett fordulatnak. De könnyen desifrírozható szimptómája. Kevés írónak van két olyan "azonos" alkotása, amely közül az egyik a fordulat előtti, a másik a fordulat utáni, illetve közbeni állapotát mutatja a költői nyelvnek ós stílusnak.
Pallosát... hogy eldobta a szép bibliai "fájdalom tőre" jelképet a barokk-feudális "pallos" kedvéért! Kár volna azonban elhallgatni a transzformációból származó nagyobb dramatizáló, megelevenítő erőt. A nominálisból verbálisra váltó nyelvezet ezúttal is megmozgatja a szemléletet, bár ennek az az ára, hogy a nagy konkrétságú, "tranzitív" 'animam... petransivit gladius' helyébe — a paralelizmust meghagyva — egy intranzitív szerkezet lép. Bár a latin egy tárgya (animam) helyébe az I. is kettőt iktat be (szívétlelkét), de meghagyja őket tárgyesetnek, s nem töri meg a (mindkettőre érvényes) vonatkozás linearitását — s ugyanakkor vonzat-szemantikai kettősségét. Amikor a fordító leírja az elvont animam helyébe a konkrét szívét, ehhez nem járulhat (akkor) a gemens jelző, ezért alkalmaz egy más ("meg epedett") jelzőt, s tér vissza az animam-hoz immár hozzá illő jelzők kíséretében. Fontos itt a megepedett szó: milyen konkrét tartalmassággal idézi fel egykori nyelvünk elveszett szépségeit, az ekkor még szintén tartalmasabb bií(s) társaságában!
Mégis Scarlatti alkotása azonban egy a "mély pátosz hangján megszólaló, a kereszt lábánál álló Szűz Mária fájdalmát érzékeltető" remekmű. Giovanni Battista Pergolesi (1710-1736) 1736-ban, nem sokkal halála előtt fejezte be szoprán- és altszólóra, vonósokra és continuóra írt f-moll Stabat materét, amely a 18. században igazi kultuszművé vált. A század folyamán egyetlen egyházzenei mű sem jelent meg olyan sokszor nyomtatásban, mint éppen ez. Kritikusai azonban azt hangsúlyozzák inkább, hogy a dallamok és a ritmusok operájára, Az úrhatnám szolgálóra emlékeztetnek. Tény, hogy Pergolesi a nápolyi opera stílusában írta meg remekművét, amelyre nem "az elmélyült áhítat jellemző a leginkább". A zeneszerző kompozíciójában "a 18. század nápolyi emberének saját, őszinte hangját szólaltatja meg. Nem ünnepi egyházi muzsika, hanem vallásos szövegű, lírikus ária- és duettsorozat". Az egyetlen Stabat matert, amely a 18. század folyamán mind ismertségben, mind népszerűségben Pergolesi remekművével vetekedhetett, Joseph Haydn (1732-1809) szerezte, aki g-moll Stabat materét szólistákra, kórusra és zenekarra komponálta.
Hatalmas látomás, amelyben az egyéni tragédia, a közösség meghurcoltatása és a keresztény szenvedéstörténet egymásra rétegződik, és ennek a világos motivikus fejlesztésre épülő szerkesztés ad értelmet. A kamarazenei írásmódból fakad, hogy minden szólam szép dallamot, fontos témát, kiemelt hangsúlyt kap, ám nincs benne egy kiragadható ária, hangszeres szóló betét vagy kiemelkedő kórusepizód. Dohnányi elvetette a teátrális romantikus gesztusokat és a szöveget úgy zenésítette meg finom intarziás elemekkel, hogy azok konkrét szavaitól elvonatkoztatott. A mű megértésében mégis a szöveg ad kulcsot, mert abból ismerhető meg az a cselekmény, amelyhez a zene hozzászól. Nem illusztrál, nem megzenésít, nem utánoz – hanem hozzászól. Vagy ahogy Dohnányi Stabat matere jelzi: együttérez. Az 1956-os bemutató idején a darab korszerűtlennek számított, de anakronisztikusságát szépsége és hiteles lírája feledteti. A mű Magyarországon még nem került be a koncertműsorokba, az 1995-ös bemutatót követően négy ízben hangzott el idehaza.
A Stabat Mater egy himnusz, amely Szűz Máriának a keresztfa mellett átélt fájdalmáról szól, amely a legismertebb középkori ének. A szerzősége vitatott, leginkább JACOPONE DA TODI-t tartják költőjének, (1230 k- – 1306. december 25. ) Todiról a születése helyéről a perugiai kerületben levő kis városról nevezték el. Családneve JACOPONE DEI BENEDETTI, de kötik SZENT BONAVENTURA illetve III. Ince pápa nevéhez is. A himnusz címét első sor adja: a Stabat mater dolorosa, melynek jelentése: Állott a fájdalmas Anya, midőn Fia függött a kereszten. A középkori kódexekben és más régi forrásokban az alábbitól kismértékben eltérő szöveg olvasható. A himnuszt korábban is használták a vatikáni változatot 1908-óta hivatalosan használják. Stabat Mater dolorósa Iuxta crucem lacrimósa Dum pendébat Fílius – Állott a fájdalmas Anya, midőn Fia függött a kereszten. 2. Cuius ánimam geméntem Contristátam et doléntem Pertransívit gládius – Gyász a lelkét meggyötörte, Kín és bánat összetörte, Tőrnek éle járta át.
Jámborul hadd sírjak véledés szenvedjek mígcsak élekAvval, ki keresztre szállt! Álljak a kereszt tövében! Szívem szíved keservébentársad lenni úgy sovárg! Szűzek szűze! Légy szívedbenhozzám jó és nem kegyetlen! Oszd meg vélem könnyedet! Add hogy sírván Krisztus sírjánsebeit szívembe írnáms bánatodban részt vegyek! Fiad sebe sebesítsen! Szent keresztje részegítsenés vérének pokol tüzén ne égjek! S az ítélet napján, kérlek, te légy védőm, Szűzanya! Ha majd el kell mennem innen, engedj győzelemre mennemanyád által, Krisztusom! És ha testem meghal, adjadhogy lelkem dicsőn fogadjaa pálmás paradicsom! JegyzetekSzerkesztés↑ Ékezetes betűk a nyomatéki hangsúlyt jelölik, ezeket a szótagokat kicsit jobban ki kell tartani (például gemeentem, de semmiképp sem é-vel! ), így adódik a ritmusa a szövegnek. A hangsúlytalan utolsó szótagok mindig röviden ejtendők. A két magánhangzó közötti 's' 'z'-nek, 'æ' és 'œ' mindenhol egységesen rövid 'e'-nek ejtendő, 'h' mindenhol néma, "succénsus" ejtése: 'szukceenzusz'.