(Új Ember, 1959. május 17. ) Szép ünnep volt Pünkösdvasárnap a Vecsés-Andrássy-telep híveinek. A templom építkezése 1949–56 között szünetelt s csak a hívek rendkívüli áldozata tette lehetővé, hogy a falak fölépüljenek, s a templom tető alá kerüljön. Végeérhetetlenül lehetne sorolnunk e nagyszerű áldozatosság példáit, de elég talán csak egyet említenünk. Az egyik hívő felajánlásának hiányzó összegét a Vöröskeresztnek nyújtott véradás díjából pótolta. Tette jelképes erővel világítja meg a telep valamennyi adományozójának templomépítő hitét. Az ünnepélyes szentmisét Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mutatta be nagy papi segédlettel. Mise közben ő mondotta a szentbeszédet is. Az ünnepélyes szentmisén a segédkezők között jelen volt dr. Radó Polikárp akadémiai tanár is. A fényes asszisztencia kíséretében érkező főpapot a templom kapujában virágcsokros kislányok és a vecsési egyházközség világi elnöke köszöntötte. Az üdvözlések elhangzása után a celebráns a hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltő hívek sorfala közt vonult az oltárhoz és kezdetét vette az ünnepélyes szentmise.
Féléves házasok se voltunk, s már meghalt. Én meg, hogy az Alföldről kerültem ide, nagyon nehezen szoktam meg itt a hegyen, egyedül, ember nélkül. Meg fiatal is voltam, nagyon fiatal még akkor. – De azóta már megszokta itt a néni? – Meg, meg én, már el se mennék innen. – S beszélt a hegyről, a hegyi munkáról, s a síkságról, ahol gyerek volt valamikor. Aztán a házasságáról, halott uráról, akit ő alig ismert, mégis hű maradt hozzá, mint ehhez a darab szőlőhöz is hű maradt egész életén át, akár egy élő emberhez. És lassanként mi is beszéltünk. Magunkról, egymásról és megint róla, meg hogy mit és hogyan is tud élete során elviselni az ember. S ő csupa öreges gyöngédség lett, fáradhatatlanul tevékeny, nagyon öreg és nagyon kedves. Így sötétedett ránk aztán, s már a part menti erdőn haladtunk hazafelé, mikor eszembe jutott Rilke oroszországi naplója. A költő világvégi, elhagyatott kis falucskán utazott keresztül, mikor az utolsó házacskánál megállította kocsiját. Öreg, kilencvenesztendős nénikét talált a konyhában, ki a vendéget orosz szokás szerint szeretettel fogadta.
S ezt a szelíd derűt, mit épp egy nagy dráma örökösen frissítő jelenéből hozunk magunkkal, hisszük, ez a világ sem nélkülözheti. Se a programját kialakító keleti, se a programzavarban szenvedő nyugati világ. (Új Ember, 1961. július 23. ) 1961. július 16-án, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén mutatta be aranymiséjét Kisznyér Kálmán nyugalmazott plébános, világtalan pap, a kiskunfélegyházi "egycsövű" ótemplomban. Reggel kilenc óra van. Megkondulnak a haragok, kezdetét veszi az ünnepi szentmise. A riporter is megérzi a zsúfolásig telt templomban a kivételes órát, azt, hogy a hívők seregét valami rendkívüli erejű személyes szeretet tömöríti az oltár köré. S az áldozat bemutatásának ez a "személyes" jegye csak még élőbb, még megrendítőbb tartalmat ad. Ezt a külön tartalmat nagyon nehéz lenne pontosan megmondani. Pontatlan "fordítása" valahogy így szól: "Fogadd el, urunk, tőlünk, híveidtől az itt bemutatott miseáldozatot. Hiszen aki oltárodnál áll, valóban közülünk való, egy velünk, s ő maga is áldozat érettünk a te oltárodon.
A félelem és bizalmasság, a tanácstalanság és határozottság e tündéri keveréke csaknem elnémított. – Hol laksz? – Itt, ebben az utcában. – És melyik oldalon? – Ezen, ahol most a bácsival állunk. Pár lépés és megérkeztünk a házunk elé. Az igazság az, hogy nem mertem tovább kísérni. Volt valami csodálatos érzékenység ebben a mellém csatlakozó kisgyerekben, féltem, hogy megriasztom. Csak hagytam hát működni e különös, forró kis bizalmat: kérje, amit akar, tegye, amit gondol. – Messze laksz innen? Rázza a fejét és a következő házak egyikére mutat. – Nahát én akkor bemegyek itten – állok meg végre a kapunkban. – Te is siess haza szépen! S ő menne is, de hirtelen és váratlanul, most már a kezem után kapva ismét megállít. – Jaj, félek! Tessék megvárni, míg elmegy ez az autó. "Ez az autó" egy öreg teherautó, egy rozsdás, vén, négykerekű doboz, mely épp most mászik el előttünk az úttesten. Most már valóban meglepődöm. Mitől fél ez a kislány? Az ablakon kihajolva attól, hogy odalent eldöcög a villamos?
Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem? Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon. Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba. A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre… Most határozottan érzem, hogy szól hozzám.
Az egyik az a kétféle mód, ahogy a kereszténység a bűnhöz és a bűnöshöz viszonyul. Mert bármiféle bűnről legyen is szó, Jézus magatartása tökéletesen más a bűnnel szemben, és megint tökéletesen más a bűnössel szemben. A bűnnel szemben csupa könyörtelen tiltás, de már a bűnössel, s kivált a vezeklővel szemben csupa irgalom és szeretet. A Camus-dráma – a maga eretnek módján – ezt az irgalmat kísérti meg, ennek az irgalomnak a határait próbálja kipuhatolni. S a válasz rá: Isten irgalma feneketlen. És hasonló a dráma másik kérdésére nyert válasz is. A kérdés: van-e a világon oly iszonyú vétek, vétkes helyzet, mit sötét mélységeibe már a jézusi szeretet se tudna követni hívó szavával. S a válasz rá: nincs oly emberi vétség, elvetemült gonoszság, mit ne világíthatna át Jézus irgalma és szeretete, nincs oly vétkes szövevény, melyben az ő szeretete ne tudna rendet és békét teremteni. Nancy szeretete, mikor szeretetből öl, abszurdum, őrület, s nem is tudja lángra gyújtani a darabot. Ami Nancy figuráját megszépíti, az a jézusi szeretet fénye rajta.
Okvetlenül kiadásra javasolom. (Kézirat)Jegyzet Világlíra címmel új sorozatot indít a Magvető. Készülő köteteiből (Eliot, Rilke, Jimenez, Paszternák stb. ) már ebben az évben megjelenik néhány kötet, mely először a modern világlíra nagy mestereit mutatja be kétnyelvű kiadásban a magyar közönségnek. Thomas Mann hexameteres költeményének megjelentetése ebben a sorozatban inkább kuriózum (mindenesetre igényes kuriózum! ), de egyúttal a sorozat széles kereteit is jelzi. A hosszú hexameteres elbeszélő költemény bevezetőjében Thomas Mann maga tisztázza viszonyát a költészethez, s költeménye helyét a kényelmes próza és a lírai elragadtatás közös határára helyezi. A polgári világ első nagy krízisének idején írta, egy világforduló és saját művészi-emberi fordulójának pillanatában. Modern költemény, melybe Homérosz ihlete jár haza, egy apa gyöngéd pihenője újszülött gyermeke bölcsőjénél, egy halódó és egy születő világ küszöbén. A maga nemében páratlan költeményt Hegedűs Géza szinte maradéktalan szöveghűséggel és művészi hűséggel fordította magyarra.
(Új Ember, 1961. december 24. ) Az idő, a történelem múlásával az Evangélium nemhogy veszítene érvényességéből, gazdagságából, ellenkezőleg, egyre újabb, egyre meglepőbb vonásai tűnnek elő. Tamás apostol alakjának, magatartásának aktualitása kínálkozó példa erre. Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a "kétkedés története" címszó alatt. S ez a kétkedés nem is olyan rossz dolog, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hiszen nézhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérvét. Jelzi azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei közt nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. De megvan a kétkedés súlyos árnyoldala is, mely szintén az embernek a létezés rendjében elfoglalt szabadságából és önállóságából következik. S ez a veszély – amint azt a "kétkedés története" példázza – már nem az ember önállósulásához, hanem magának a kétkedésnek önállósulásához vezet.
Először Tolsztojnál ragadott meg a lelkiismeretnek ez a válsága, s utoljára Döblinről olvastam hasonlót. A keresztény művész számára ugyanis előbb-utóbb a művészet nem lehet öncélúan a legfontosabb. S ahogy az európai irodalom jelen útja mutatja, a "klasszikus szépség vonala" máris egyetemesen járhatatlannak bizonyult. Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája, olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozik vele. Ezek a gondolatok foglalkoztattak a napokban is, azután, hogy megnéztem az Adua és társnői-t. Pedig a film épp nem "katolikus tematikájú" film, s kifejezetten "antiklerikális" tendenciájú. Mégis, sőt talán épp ezért, lehetetlen volt észre nem vennem s egyre megrendültebben tapasztalnom, hogy az a bizonyos "evangéliumi hatás" itt is milyen elevenen érvényesül. A téma elcsépelt, legfeljebb a tálalás markánsabb és modernebb a szokottnál. Rómában bezárják a nyilvánosházakat, s szélnek eresztik lakóit.