- Kicsoda, Stern doktor? - kérdezte az ügyeletes ápolónő. - Az a fiatal nő, akit most hoztak be. - A hármas részlegben, Fernsteint már odahívták. Állítólag az ő csapatához tartozik. Ekkor hátulról valaki az orvos vállára csapott: az idősebbik rendőr volt az. - Csak tudnám, mi ketyeg maguknak, orvosoknak a fejében! - Elnézést, mit mondott? Elnézést kérhet, ha úgy tartja kedve, de ezzel nem ússza meg. Hogyan nyilváníthatott halottnak egy fiatal nőt, aki az ő kocsijában még lélegzett? "Tisztában van vele, hogy ha én nem vagyok, élve rakták volna be a hűtőtepsibe? " Nahát a doki még hallani fog róla! Ekkor dr. Fernstein lépett ki a hármas részlegből, és a rendőrről tudomást sem véve a fiatal orvoshoz fordult: "Mondja, Stern, hány adag adrenalint fecskendezett be neki? " "Négyszer öt milligrammot - felelte az orvos, mire a professzor feddő hangon közölte, hogy a viselkedése jellegzetes példája az orvosi túlbuzgalomnak, majd a rendőrhöz fordulva azt állította, hogy Lauren már rég halott volt, mielőtt Stern doktor holttá nyilvánította volna.
Az első napokban ez a hiányérzet dühöt, kétségeket, féltékenységet gerjesztett benne; nem másokra volt féltékeny, hanem az elrabolt pillanatokra, a könyörtelenül múló időre. Ez az egész lényébe alattomosan beszivárgó hiány az érzelmeit is átalakította: élesebbre köszörülte, megkeményítette őket. Kezdetben úgy tetszhetett, mintha emiatt sebezhetőbbé válna, de nem: az érzelem inkább kifinomodott, és egyre árnyaltabb formában jelentkezett. Húsában érezte a hiányt, a másik ember hiányát, a szerelemét, a vágyét; az orr vágyát, hogy beszívhasson egy meghatározott illatot, a kézét, amely a másik hasát keresi, hogy megsimogassa, a szemét, amely a könnyeken át már csak emlékeket lát, a bőrét, amely egy másik bőr után sóvárog, a másik kézét, amely csak az űrt markolja, az ujjpercekét, amelyek módszeresen görbülnek be az érzelem ritmusára, a lábét, amely ernyedten hanyatlik le és himbálózik az űrben. Így sínylődött odahaza hosszú napokon és még hosszabb éjszakákon át, rajzasztala és ágya között tántorogva; a rajzasztalnál leveleket írt egy szellemnek, az ágyáról vakon meredt a mennyezetre.
Egyetlen csínja-bínja van csak a dolognak: a kávéfőzőt időnként le kell venni a tűzről, nehogy a készülék felső részében felforrjon a víz, ez ugyanis már nem víz, hanem maga a kávé, amelynek nem szabad forrásba jönnie. Amikor Arthur befejezte az ismertetést, Paul füttyentett. - Ebben a házban csak többnyelvű mérnökök főzhetnek kávét? - És képzeld, még az elmondottaknál is több szükségeltetik. A kávéfőzés valóságos szertartás, amelyhez különleges tehetség kell. Paul válasz helyett kételkedő fintort vágott, de azért odaadta barátjának a kávés dobozt. Arthur lehajolt, és kinyitotta a mosogató alatti gázpalackot, majd balra elforgatta a tűzhely csapját, és lenyomta a gázégő gombját. - Úgy gondolod, még van benne gáz? - kérdezte Paul. - Antoine soha nem hagyott volna a konyhában üres gázpalackot, és bármibe fogadok, hogy a garázsban is van legalább két teli palack. Paul gépiesen az ajtó melletti villanykapcsolóhoz lépett, és megnyomta. A helyiséget sárgás fény árasztotta el. - Hogyan intézted el, hogy a házban áram legyen?
- Én azt akartam, hogy velem vacsorázz! Tudod, a dolog túl feltűnő volna. Még egyszer nem próbálkozhatnának, a városi és megyei kórházak megkettőznék az éberséget. Egyetlen test megszerzése pedig nem éri meg a kockázatot. Mennyit érhet egy vese? - Két vese, meg egy máj, egy lép, egy szív. Százötvenezer dollárt is bezsebelhetnek érte. - Ne mondd! Hát ez tényleg több, mint amennyit a hentes elkérne. - De csúnya szád van! - Látod, ez sem visz sehová. Ha egy klinika pácban van, százötvenezer dollár nem húzza ki belőle. Tehát nem a pénz körül forog a dolog. - Talán szükséghelyzetről volt szó - jegyezte meg Nathalia, és mindjárt ki is fejtette, mire gondol: valaki számára élet vagy halál kérdése lehetett, hogy rendelkezésre álljon egy bizonyos szerv, amelyet a szervezet nem lök ki magából. Emberek halnak meg nap mint nap, mert nem jutnak hozzá megfelelő időben ahhoz a veséhez vagy májhoz, amelyre szükségük volna. Bárki, akinek elegendő pénze van, megrendelhette egy visszafordíthatatlan kómás állapotban lévő beteg elrablását, hogy megmentse a gyermeke vagy a maga életét.
- Legyen jó kislány, szedje össze a holmiját, és menjen haza. De mindenekelőtt bújjon már ki ebből a szekrényből. - Csak nyugalom, ilyen könnyen nem megy, mostanában nem mozgok igazán összehangoltan, bár az elmúlt napok hoztak némi javulást. - Milyen tekintetben? - Csukja be a szemét, megpróbálom. - Mit próbál meg? - Kijutni ebből a szekrényből. Ezt akarja vagy nem?! Úgyhogy csukja be a szemét, hogy összpontosíthassak, és maradjon csöndben két percig. - Magának elment az esze! - Jaj, elég már a kellemetlenkedésből. Hallgasson végre, és csukja be a szemét, ha nem akarja, hogy itt töltsük az egész éjszakát. Arthur megrökönyödve engedelmeskedett. Két másodperc múlva a nappaliból hallotta az ismerős hangot. - Nem rossz. Közvetlenül a pamlag mellett, igazán nem rossz. Arthur gyors léptekkel elhagyta az öltözőfülkét. A fiatal nő a szoba közepén, a földön ült, és a világ legtermészetesebb módján viselkedett. - A szőnyegeket meghagyta, ennek örülök, de ez a kép itt a falon borzalmas. - Olyan képet akasztok ki, amilyen nekem tetszik, és oda, ahová tetszik, és most végre szeretnék lefeküdni.